Kedves tengercsók a lábunk között,
végtelen kékség a szemünkben,
ahol állunk, egy percig megáll minden.
Az eget tartjuk a szívünkben.
Elszakadni nehéz onnan,
nem is nagyon sikerül,
de kérlek, mondd, hogy egy darabot
megtartottunk legbelül!
Mondd, hogy eldugtunk egy követ,
egy kortyot, egy lélegzetnyi szelet,
és magunkkal hoztunk egy elrejtett,
gyönyörű üzenetet!
Vigyázva harcolok Veled,
hogy senki se árthasson Neked,
hiszen nincs már olyan, hogy Te meg Én.
Ahogy megragadlak, belém harapsz,
széttéplek és megszakítasz,
nem látjuk egymást se elején, se végén.
Nem látjuk, mert úgy már nem is láthatjuk,
semmi nem lesz úgy, ahogyan megszoktuk,
mert Te Én vagy, Én Te vagyok,
érzed ezt, ahogy Rád hajolok.
Sosem leszünk egyedül...
Arabella és Konstancia,
way up to the changing rooms,
Én pedig úton...
Olyan örömök felé, ahol
Nyina eljött végre,
ahol
a két paplan egy paplan,
ahol az agya(m)
örömmel rá(m)kattan,
ahol ordítanám,
ahol felfalnám
ahol átjárnám
és feldobnám,
ahol tudhatnám,
hogy vágyik rám.
Talán megérkeztem, talán közel vagyok.
Talán most a szavak sem túl nagyok.
Tükröm-tükröm, mondd meg nékem,
ilyen szerencsés hogy lehettem?
Ajándékról írtam legutóbb,
most ajándékot adhatok,
néhány mondatot,
hogy kiszínezzem a percet.
Szeretem, ahogy elveszed, amit nyújtok.
Ahogy sóhajoddal felébresztesz.
Hogy nem tudok aludni ha ott vagy.
Szeretem a fáradt reggelt,
mikor minden erőm elhagy.
Szeretem a napunkat, ha megálmodjuk
az éjszakába hajló estét,
a csendet ahol magunkat adjuk,
és kézbe rajzoljuk egymás gyönyörű testét.
Valami ajándéknak képzelem,
ami engem bont ki.
Valahogy felnyitnám
és kérném: mondd ki!
(Mert nálam üzemzavar)
Képek, sorok, szó-töltények,
sokan voltak, mind eltűntek.
Fejem fölött a Hold nevetgél:
"Na mi van fiam, félrenyeltél?"
Te sápadt tányér, jól mulatsz, remélem!
Tetszik a sztori, amit el kéne mesélnem?
Figyelsz egy ideje, hallotál sokszor,
sőt, láthattál írni és élni is párszor.
Most nincs műsor, nem is lehet,
ilyen filmet kettőnek vetítenek.
Te csak gurulj a sötétben odafenn,
s amíg körbeérsz,
mi magunkat adjuk idelenn.
Mikor rám omlik a gazdátlan szemét,
a Maradék Királynő kinyújtja kezét
és lenéz a földön fekvő őrültre.
"Mihez kezdenék nélküled?" - kérdi -
"Hisz Te szépen nézel rám,
ahogy mindig szoktál, pont úgy...
(Ha nem lennél ilyen kiszámítható...
de az vagy, hagyjuk is...)"
Ó, hát kegyed azt hiszi, rossz nekem itt?
Hogy keresni akarom szükségből,
jobb híján szült kegyeit?
Lerántom magamhoz a sárba
élje át, járja át, lássa át
Amit korábban sosem sajnált, most vérezzen érte,
lihegve várja a morzsákat,
harapjon szilánkot, nyeljen szálkát!
Én végeztem, most Fennséged fürdik.
És ha megtisztulva nevetni látom,
talán újra megkoronázom.
Tanulhatsz sokaktól,
de vajon kitől érdemes?
Zenélő szavak, aranyköpések, jól hangzó ócskaságok
Eltévedt, céltalan, zuhanó álmok.
Nagy hatással, érzésekkel,
félelemmel, kérdésekkel,
eltelve tévedéssel, a mindig tovább alvó ébredéssel.
Ha csak két oldal lesz, vajon hova állok?
Elindulni sem könnyű, megérkezni is nehéz,
de ha ott vagyunk, egyszerű és tiszta az egész.
A vadon társasága lesz a magánynak,
értelme a Mindennek, hiánya a hiánynak.
Lehet, hogy foglyul ejt tág terével,
és elgyengít végtelen erejével,
de közben tanít, formál,
fényt gyújt és mutat:
utat,
amit a Gondolat kutat.
S ha megmutatta, akár el is veheti,
(hisz megteheti)
Ő az ki hű fiát meleg ölébe temeti.
/Alexander Supertramp emlékére/
Rám tör, eláraszt,
feldob és megtalál.
Több mint élet,
kevesebb mint halál.
Borult hidegben szürke szépség.
Hallom a különös, igaz szavakat,
ahogy az örökké szakadó esőben,
a sár mossa az arcokat.
Zene, ahogy sosem szólt:
dobok, gitár, ének.
Ködbe veszett nagyvárosban
félresiklott évek.
Seattle-ben élni kell,
mert sejteni nem lehet,
csak magunkba szívni nap mint nap
a nyers, üvöltő szelet.
Kicsavart agyarainkról még
vér csorog az avarra,
de már nőni hagyjuk új fogunkat,
hogy ráharapjunk mindarra,
amiből vészes sebességgel
tanulhatnánk élni.
Fontos kis kuckónk
unalmas biztonsága eláraszt
meleg kényelemmel,
s bár nappalunk még elfáraszt,
esti játszmánk feltölt vérrel,
s azt hisszük, nincs mitől félni.
Tényleg azt hiszed,
ha üvöltve rohansz az arcomon túl,
ha vádolva véreztetsz
és sírva hánysz szemen a fájdalmaddal,
akkor nőni kezd bennem
a semmiből született lassú élet?
Ahogy áthúzom a kompot a folyónkon
már nem érdekel, hogy nincs sodrás,
már nem tudom, ömlik-e víz a medrében
és háttal állok neked itt,
egy közönytől mocskos,
férgekkel telt erdőben.
Mocskos ablakok mögül
árva kislányok
sírva látnak belém,
tudják, amit sejteni
sem enged a Véletlen Úr.
Hattyúk harapnak utánam
a Csalódás-tó
morzsa-lepte partján,
együtt várjuk a végét
és ordítunk vadul:
"Szép esténk lesz majd,
ha egyszer megöregszünk..."
Hát persze!
De addig jobb,
ha százszor visszafekszünk.
Szerelmes lett végre.
Jó látni,
hogy oda van érte...
Hogy kimért peckeink közt,
induláskor félve nézve,
ügyetlenül lépre csalva,
csukott szemmel tágra nyílva,
fülünk felett áthajolva
láthatunk még madzagvéget
vadul rágó szellem-férget.
Amint éppen böffent egyet.
A Fiú egyedül rohadt
egy szobában, napok óta.
Vajon mit tehettél volna?
Hányszor és hogyan,
Te érzed, Te látod...
Valahol jó és rossz között,
a fertőzött vízben
mosod kezeid, bár tudod,
van, amiért nincs bocsánat...
(I.M.L.S.)
Szétfagyott az egész - mondta -
és eltűntek az ikonok.
Röppent a szó ajkairól, és ideges nevetése
átjárta a termet.
Nem bírja a terhet - gondoltam -
léphetnék az ügyben.
Elfojtok egy bazdmeget és készséges
igyekezettel mögé lépek.
Ahogy fülébe súgom a titkot, mintha
nyelne egyet halkan.
Gombokat nyomkodunk, pedig
szebbek is lehetnénk - harc közben vagy holtan.
Lebzselünk a gép előtt, szorongatjuk a csészét,
közben rövidebbre harapjuk falatonként
a nekünk kimért időt.
Óra kattan, szemünk figyel, kortyolunk,
de indulni kell, ne higgyük,
hogy eltévedünk.
két cukor, kevés tej,
igen, köszi
